Már jóval a Szputnyik-1 indítása előtt megfogalmazódott az emberekben a vágy: eljutni a Marsra. Az amerikai holdprogram sikere ennek időpontját kézzel fogható közelségbe hozta, ám a világpolitikai válságok és a lanyhuló érdeklődés miatt egyre távolabbinak tűnt és tűnik a nagy esemény. Jelen cikkben a Mars eddigi űrszondás kutatásának áttekintése mellett megpróbálom összefoglalni, milyen tervek vannak jelenleg a vörös bolygó felderítésére, s mikor indulhat végre az ember, hogy személyesen is tiszteletét tegye bolygószomszédunknál.

1960. október 10. Amilyen fontos nap, olyan kevesen ismerik. Nem vonult be a köztudatba, aminek egyetlen oka, hogy nem hozták akkor nyilvánosságra, mi is történt e napon. A Szovjetunió új, Molnyija típusú négylépcsős rakétájával elindította az első bolygókutató űrszondát, az 1M katalógusszámú, ma sok helyen Marsznyik-1-nek nevezett mesterséges égitestet. Már elég sok adatot ismerünk a szonda történetével kapcsolatban. A tervezési munkálatok 1958-ban kezdődtek. A célkitűzés rendkívül összetett volt. Ez egyébként is jellemző volt a szovjet Mars-programra: bonyolult, összetett feladatokkal megbízott, nagy tömegű űrszondákat építettek. Ha a sok indított szonda közül akár csak egy is sikerrel jár, az óriási áttörést jelentett volna. A Marsznyik-1 az addig egyébként teljesen felderítetlen, csak földi megfigyelések során tanulmányozott marsi légkörön áthatolva, leszállóegységet juttatott volna a felszínre. Ám a fejlesztők a sok bizonytalan tényező miatt végül úgy határoztak, hogy a szonda így tervezhetetlen, s egy típusszondát építettek, ami a bolygóközi tér felderítését kapta elsődleges feladatául (hasonló szondákat később a Vénuszhoz és a Holdhoz is indítottak). A szondán a különböző érzékelők mellett kamerát is elhelyeztek, az általa készített képeket a fedélzeten hívták volna elő, s onnan letapogatás után rádióhullámok segítségével közvetítették volna a Földre (akár a Luna-3 esetében). Persze a programot a Mars felszínének akár becsapódással történő elérése koronázta volna meg.
A szovjet szakemberek egyszerre több hasonló szondát is építettek, tömegük 650 kg körül mozgott. Az ablak 1960 szeptemberében nyílt, a hónap végén, 20-25-e között volt a legkedvezőbb. Szeptember 26-án jelentették a kutatók, hogy készen állnak az indításra, ám néhány nappal a kitűzött indítás előtt a kamerarendszer meghibásodott, s azt ki kellett javítani. A mindenre kiterjedő tesztekre végül csak alig-alig maradt idő, s nem lehetett tovább halogatni a kilövést. Október 8-án a szonda már az indítóálláson volt; 10-én pedig elindították 309 másodperces útjára. Az első Mars-szonda a szibériai sztyeppére esett vissza, a harmadik rakétafokozat felrobbanása miatt. Ezzel kezdetét vette az űrszondás Mars-kutatás...

Az első eredmények

A szovjetek négy nappal később egy újabb indítást kíséreltek meg (Marsznyik-2), de az is hasonló sorsra jutott.
Az amerikai JPL (Sugárhajtómű Laboratórium) 1959-ben hirdette meg a Vega nevű Naprendszer-kutatási programot, amit a későbbi években már Mariner név alatt futtattak. Sorozatos áttervezések és halasztások után a Mariner-1 (eredeti jelzése szerint Mariner A) 1962. július 22-én indult a Vénusz irányába, de a hordozórakéta hibája miatt a szonda a start után 357 másodperccel megsemmisült. A Mariner-program egyik korai átdolgozott terve a Mariner B volt. Ez leszálló kapszulát küldhetett volna a Vénuszra vagy a Marsra. A programot törölték.

A Marsz-1, az első "hivatalos" szovjet Mars-szonda

1962-ben a szovjetek további három szondát indítottak a Mars felé. A három szonda eredeti jelzése Szputnyik-29, -30 és -31 volt, és 1962. október 24-én, november 1-jén és 4-én indították őket. (Mindhárom szonda leginkább a Marsznyik-1-re hasonlított.) A rakéta az első és harmadik indításnál is meghibásodott, a két űrszonda nem tért le a Föld körüli pályáról. Ám a Szputnyik-30 célba vette a Marsot, s végleges neve Marsz-1 lett. Hivatalosan így ez lett az első Mars-szonda. A Marsz-1-gyel folyamatosan tartották a rádiókapcsolatot, mérte a bolygóközi tér jellemzőit (napszél, mikrometeoritok, mágnesesség...), de a Földtől 106 millió km-re megszakadt vele a kapcsolat. A Marsz-1 így is rekordot állított fel.

A Mariner-4 a szerelőcsarnokban és egyik
legjobb közelfelvétele a Marsról

1964-ben három szonda indult a Mars felé: kettő amerikai és egy szovjet. (Bár a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az 1964. június 4-én indított Zond (1964A) szovjet holdszondával egyfajta "tesztrepülést" kívántak végrehajtani olyan feladatokkal, amilyeneket a Mars esetében végeznének el. A szonda a negyedik fokozat hibája miatt nem indult el a Hold felé. Később hasonló feladata volt a Zond-3-nak is, amit 1965. július 18-án indítottak a Hold felé.) A Mariner-3 amerikai szondát 1964. november 5-én indították, a Mariner-4-et pedig 28-án. A Mariner-3 indításánál a szondáról nem oldódott le az orrvédőkúp, így a kommunikáció lehetetlenné vált. Az űreszközt 120 ezer kilométer távolságig sikerült követni. A mérnököknek három hetük volt arra, hogy áttervezzék és legyártsák az új orrvédőkúpot. A rohamtempót siker koronázta, a 261 kg tömegű Mariner-4 1965. július 15-én 9200 kilométeres magasságban sikeresen elrepült a bolygó felszíne fölött, s elkészítette az első felvételeket a vörös bolygóról. A képek történelmi horderejük mellett óriási tudományos jelentőséggel is bírtak: végleg bebizonyosodott, hogy nem léteznek Mars-csatornák, hogy a kráterszabdalt bolygó inkább hasonlít a Holdra, mint a Földre. 1964. november 30-án indították a szovjet Zond-2-t a Mars felé, ám a kapcsolat december 19-én, a Földtől öt és fél millió km-re megszakadt.
Még 1964-ben megkezdődtek az amerikai Voyager-program előkészületei. (Ez még nem az a Voyager-program volt, amely az óriásbolygók felderítését célozta meg.) A program során célul tűzték ki a Mars részletes, leszállóegységgel együtt történő felderítését. Voltaképp egy Vikingekhez hasonló szondáról volt szó. A leszállóegység neve Beagle lett. (Hasonlóan napjaink európai leszállóegységéhez.) A Beagle az élet nyomai után is kutatott volna a felszínen. Mivel a program 1964-es árakon legalább egymilliárd dollárba került volna, s a pénzre az Apollo-programban volt szükség, a tervet törölték.
Az 1960-ban megkezdődött szovjet űrszondás Mars-kutatás "egyenűrszondái" azért annyiban különböztek egymástól, hogy néhányat közülük leszállóegységgel is elláttak (pl. Szputnyik-29 és -31). Azok a leszállóegységek azonban főként légköri méréseket hajtottak volna végre, egyfajta légköri szondák lettek volna. 1965 októberében a szovjet kormány úgy döntött, hogy egy új generációs szondatípust kell fejleszteni: ezek képviselői voltak pl. a Marsz-2 és a Marsz-3 is. A második generációs űrszondákat már a nagy tolóerejű Proton hordozórakétával indították.
Egyes források szerint a szovjetek 1967. március 27-én még megkíséreltek egy való-színűleg első generációs szondaindítást a Mars felé, de ennek léte igen bizonytalan.

"Galaktikus szörny"

Az 1969-es ablakban négy űrszonda indult: 2 amerikai és 2 szovjet. A Mariner-6 és -7 február 25-én, illetve március 27-én startolt, utóbbi a szovjet Marsz (1969A)-val egy napon. A másik szovjet szondát, a Marsz (1969B)-t április 14-én indították Bajkonurból. A két szovjet szonda (számozásuk alapján sejthető) nem járt sikerrel. Feladatuk nagy valószínűség szerint keringés és leszállás lett volna. (Siker esetén így megelőzhették volna az amerikaiakat a Marskutatásban.)
A Mariner-6 és -7 útját viszont egy kis izgalomtól eltekintve teljes siker koronázta. Feladatuk a Mars felszínének fényképezésén messze túlmutató volt. A Mariner-6 a Nap mögötti elhaladásakor rádióhullámai segítségével még az általános relativitáselmélet igazolásában is segítséget nyújtott. Érdekes adalékkal szolgálhat ezen páros történetéhez utazásuk krónikája.
Néhány órával azt megelőzően, hogy a Mariner-6 megkezdte volna a fotózást, a Mariner-7 űrszondában váratlan hiba lépett fel: hét órán keresztül szünetelt a szonda adása. Eleinte úgy gondolták, az űrszonda egy meteorral ütközhetett, és emiatt eltért eredeti pályájáról. Később kiderült, hogy az egyik áramfejlesztő robbanásszerűen tönkrement, és a belőle a világűrbe kiáradó gáz "rakétahatása" változtatta meg a szonda pályáját. Emiatt az űrszonda 3 km-rel közelebb, 3407 km-re jutott a Marshoz társánál, a Mariner-6-nál. Amikor sikerült a Mariner-7-tel helyreállítani a kapcsolatot, megállapították, hogy mozgása jelentős mértékben lelassult, és a pálya marsközelpontja az eredetileg tervezettől 130 km-rel tolódott el délkelet felé. Ez lehetőséget adott a déli pólus fotózására is. Tehát önmagában véve a baleset nem lett volna baj, de az, hogy a kamerák egyikét tartó talapzat néhány fokkal elfordult korábbi helyéből, a kísérlet sikerét már komolyan veszélyeztette. Azonban ezt a hibát is sikerült kiküszöbölni.

A Mariner-7 közelfelvételei a Marsról (1969)

Az amerikai szakemberek a szovjet szerencsétlenségekre reagálva egy olyan "sztorit" találtak ki, miszerint a Mars mellett egy hatalmas "Galaktikus szörny" ólálkodik. (Ez a történet eredetileg John Casani nevéhez fűződik.) Bár ekkortájt hivatalosan még csak két szovjet űrszonda indult a Marshoz (a Marsz-1 és a Zond-2), ennyi is elég volt e kis anekdota létrejöttéhez. Amikor a Mariner-7 rövid időre felmondta a szolgálatot, a tudósok csak annyit jegyeztek meg: "A Galaktikus szörny étvágya növekszik, már az amerikai űrszondákat is megkóstolja".

Az első Mars-térkép, az első leszállás

Az 1971-es Mars-ablakban a nagyhatalmak öt Mars-szondát indítottak, ebből kettő amerikai és három szovjet volt. Az első -a Mariner-8- május 8-án indult, feladata már a Mars körüli keringés, az első globális Mars-térkép képeinek elkészítése lett volna. A szonda azonban a 2. fokozat hibája miatt megsemmisült. Az akkori magyar újságok előkelő helyen számoltak be erről, például "Dollármilliók az óceánban" címmel. Párja, a Mariner-9 május 30-án indult, sikeres pályára állását követően november 14. és 1972. december 27-e közötti mérései és felvételei nyomán megszületett az első, közelfelvételek alapján összeállított Mars-térkép, és felvételek készültek a Phobosról. A Mariner-9 bebizonyította, hogy a Mars korábban igenis hasonlíthatott a Földre, s felvételei szükségszerűvé tették egy újabb, élet után is kutató misszió indítását. A Mariner-9 volt az addigi legátütőbb siker a Mars űrszondás kutatásának történetében.
1971. május 10-én Bajkonurból elindult a Kozmosz-419. A mesterséges égitest sikeresen Föld körüli pályára állt, a szonda nevét nyilvánosságra hozták. Az egyik magyar napilapban rövidhírként meg is jelent a közlemény "Pályán a Kozmosz-419". Íme a néhány mondatos cikk: "(TASZSZ) A Szovjetunióban hétfőn Föld körüli pályára bocsátották a Kozmosz 419-es mesterséges holdat az alábbi paraméterekkel: kezdeti keringési idő: 87,7 perc; a Föld felszínétől mért legnagyobb távolsága -174 kilométer; legkisebb távolsága- 158,5 kilométer." Az igazság az, hogy a négy és fél tonnás "hold" célja eredetileg a Mars lett volna: pályára állás és leszállóegység juttatása a bolygó felszínére.
Hasonló céllal indult május 19-én a Marsz-2, illetve 28-án a Marsz-3 is.

Leszállás a Marson

A Marsz-2 és a Marsz-3 űrszondák 1971. november 27-én és december 2-án sikeresen elérték a vörös bolygót. A keringő egységek sikeresen pályára álltak (a Marsz-2 mindössze két héttel "vesztett" a Mariner-9 mögött), mértek, fotóztak; bár az éppen dúló globális porvihar miatt alig láttak valamit. Első ízben kaptak komolyabb szerepet a leszálló egységek, melyek a pályára állás napján érték el a felszínt. A Marsz-2 kapszulájának (ejtőernyős) leszállási kísérlete sikertelen volt, s az becsapódott a felszínbe. (A napilapok címoldalon számoltak be a nagy eseményről: "Szovjet zászló a Marson" címmel.) A Marsz-3-é azonban több - kevesebb sikerrel leszállt, s megkezdte az első panorámakép készítését. Az adást a keringő egység reléállomásként közvetítette a Földre. Képzelhetjük, milyen felemelő érzés lehetett az irányítás szakembereinek, amikor az első jeleket fogták a bolygó felszínéről. S azt is, mit élhettek át akkor, mikor az adás 20 másodperc múlva megszakadt... A szondát egy sziklának sodorhatta a vihar. Ha a küldetés sikeres lett volna, akkor a leszálló egységeken elhelyezett marsjárók is szerepet kaphattak volna a talajkutatásban.

A Marsz-3 leszállóegysége

1973-ban csak a Szovjetunió indított Mars-szondákat. Ezeket azonban eleve nem megfelelően készítették elő, a berendezések egy része már a start idején sem működött megbízhatóan. A négy Marsz típusú űrszonda a Marsz-2-re hasonlított, feladata is megegyezett azzal. (Annyi különbséggel, hogy a négy szonda közül csak kettőt láttak el leszálló egységgel.)
A július 21-én indított Marsz-4 sikeresen elérte a Marsot, ám ott fékezőegysége nem kapcsolódott be, s ezért (2240 km-re) elhaladt a Mars mellett. Az elrepüléskor felvételeket készített, majd folytatta méréseit a bolygóközi térben. A július 25-én indított Marsz-5 1974. február 12-én állt Mars körüli pályára, s ott a tervezett programnak megfelelően (a szovjet Mars-szondák közül elsőként) teljesítette feladatát.
Bár a Marsz-6 kilövésére már 1973. augusztus 5-én sor került, mégis a négy nappal később útnak indult Marsz-7 ért előbb a bolygóhoz. A Marsz-7 1974. március 9-én közelítette meg a Marsot, amikor is fékezőrakétái nem kapcsolódtak be, s így további sorsa a Marsz-4-ét követte. A leszálló egységgel "megcélozták" ugyan a kijelölt régiót, de ekkor sem jártak sikerrel: a berendezés 1300 km-rel a felszín fölött tovarepült. A március 12-én "befutó" Marsz-6 járt talán a legnagyobb sikerrel az 1973-as szériából. A leszállóegység 5,7 km/s sebességgel lépett be a bolygó légkörébe. A fékeződést követően kinyílt az ejtőernyő, ami 148 másodpercen át fékezte a kapszulát. A rádiókapcsolat az utolsó másodpercekben szakadt meg. (A szonda valószínűleg a mérőrendszerek hibájából fakadóan becsapódott.) Az egység a leszállási művelet során folyamatosan mérte a légkör állapotát, összetételét.

Részlet a Viking–1 panorámafelvételéből

A Viking-ikrek ugyanolyan fontos szerepet játszottak a Mars kutatásában, mint a Voyager-ikrek voltak az óriásbolygók területén. A két amerikai űrszonda feladata -hasonlóan a szovjet Marsz-szondákhoz- keringő egység pályára állítása, leszálló egység felszínre juttatása volt. A leszálló egységek egyik legfontosabb feladata a biológiai létforma utáni kutatás volt, hiszen az élet felfedezése lehetett volna a Vikingek legnagyobb sikere. A Viking-1 1975. augusztus 20-án, társa, a Viking-2 pedig szeptember 9-én indult útnak. A két szonda 1976. június 9-én, illetve augusztus 7-én állt pályára a Mars körül. A leszállóegységek július 20-án és szeptember 3-án értek el sikeresen a Marsot. Az összesen négy egység mindegyike évekig működött, a Viking-1 leszállóegysége még 1982 novemberében is tartotta a Földdel a kapcsolatot.

Munkában a Viking-2 mintavevő karja

A keringő egységek részletesen felderítették a bolygót, lehetővé vált pontos, torzításmentes, színes Mars-gömbök elkészítése. A nagyfelbontású képek segítségével részletesen tanulmányozni lehetett a folyóvölgyeket, a hósapkákat, a pajzsvulkánokat, sőt, a Mars két holdját, a Phobost és a Deimost is. A leszállóegységek mérték a talajközeli hőmérsékletet, a széljárást, a talajösszetételt, az élettevékenységet. (Utóbbit anyagcsere-folyamatok után kutatva. Bár a kísérleti eredmények között pozitív és negatív egyaránt volt, a kilencvenes évek végéig a konklúzió az volt, hogy a kutatás nem mutatott ki élettevékenységet. Jelenleg az a pontosított álláspont, hogy nem jelenthető ki a Viking-mérések alapján teljes bizonyossággal, hogy nincs élet a Marson.)
A Viking-szondák sikerével lezárult a Mars űrszondás kutatásának második szakasza. Az első megközelítések után (talán ez lehetne az első szakasz) éveken át működő laboratóriumok tanulmányozták a felszínről a Marsot. Eleinte úgy tűnt, a következő lépés (ahogy a Hold meghódításakor volt) a talajminta hozatal lesz. Ám a Vikingek után egyre késett egy újabb űrszonda indítása; az indítási ablakok hosszú éveken át teljesen kihasználatlanok maradtak. A szovjetek pedig mintha már nem akartak volna versenyezni a Marsért.

A kapcsolat megszakad

Tizenhárom évvel a Vikingek indítása után végre újabb űrszonda kezdte meg prog-ramját, sőt, mindjárt kettő. A szovjetek a Marsot otthagyva ezúttal a Phobost tűzték ki célul. A Fobosz-1 és a Fobosz-2 űrszondák összetett feladatot kaptak: pályára kellett állniuk a vörös bolygó körül, s leszállóegységeket kellett a Phobosra juttatniuk. Utóbbiak -"rugós" helyváltoztató képességük révén- több helyről is vizsgálták volna a Mars-holdat. A leszállási manőver során a kapszulák akkor szálltak volna le, amikor az anyaszonda már mintegy 50 méterre (!) megközelítette a holdat. A programba mintaelemzést is terveztek. Ezt úgy oldották volna meg, hogy az anyaszonda lézer- és ionágyúkkal lőtte volna a hold felszínét, ami párologtatta volna a talaj anyagát. Az elpárolgó anyagot a szonda már tudta volna elemezni. A helyzetváltoztató leszállóegységek mellett penetrátorokkal (talajba hatoló "lövedékekkel") rögzített állomásokat is küldtek volna a holdra.

A Fobosz-2 szonda felvétele a Phobosról, háttérben a Mars felszíne

Az 1988. július 7-én és 12-én történt sikeres kilövéseket követően a szondák elindultak a Mars felé. Ám csak egyikük érkezett meg, ugyanis november 11-én egy hibás földi parancs miatt megszakadt az összeköttetés a Föld és a Fobosz-1 között. A Fobosz-2 1989. január 29-én sikeresen Mars körüli pályára állt. A végső megközelítéskor, a "leszállítási" manőver kezdetekor irányítási gondok léptek fel, s március 27-én megszakadt a kapcsolat a második Fobosz-szondával is. Az addigi legösszetettebb feladatot ellátni hivatott, nemzetközi (köztük magyar) együttműködésben épített űrszondák kudarca komoly veszteséget jelentett a bolygókutatásra nézve.
1992. szeptember 25-én indult a Mars Observer nevű amerikai űrszonda. Feladata Mars körüli pályáról fényképezni, feltérképezni a bolygót, lehetséges leszállóhelyeket keresni a következő szondák számára. Ez a szonda volt az utolsó, több tonnás amerikai Mars-szonda. Tartalék műszerei jelenleg a Mars Global Surveyor fedélzetén dolgoznak. Az Observer három nappal a pályára állás előtt meghibásodott, s ennek következtében vele is megszakadt a rádiókapcsolat.
Hasonló sorsra jutott a már korábbra tervezett, de gazdasági okokból -a nemzetközi együttműködés ellenére is - csak 1996. november 16-án indított Marsz-8 (más néven Marsz 96) is. Felépítésében leginkább a Fobosz-szondákra hasonlított. Feladata a Mars körüli pályára állás volt, s onnan két automata mérőállomást és két penetrátort kellett a felszínre (felszínbe) juttatnia. (Emellett tervezték egy ballon légkörbe juttatását is, de ezzel végül nem szerelték fel a szondát.) Miután a Marsz-8 ráállt a rendkívül elnyúlt, Föld körüli parkolópályára, nem gyulladt be a negyedik fokozat, amit -szintén gazdasági okokból- közvetlenül a szondához szereltek. Az eleddig utolsó orosz Mars-szonda, melynek sikere talán az összes addigi szovjet balsikert feledtette volna, óriási csapást mért az orosz űrkutatásra.
1998. december 11-én és 1999. január 3-án indultak az amerikai Mars Surveyor program keretében a gyorsabb és olcsóbb (de sajnos nem jobb) űrszondák, a Mars Climate Orbiter és a Mars Polar Lander. Utóbbi a Deep Space-2 penetrátorkettős társaságában. A bolygó klímáját tanulmányozni hivatott MCO egy földi hibás mértékátváltás (az SI és az angolszász rendszer között) miatt a Marsba csapódott. Az MPL-t (mint kiderült) már a Földön hibásan építették meg. A Polar Landerrel a leszállást követően nem sikerült felvenni a kapcsolatot, ahogy a DS-2-vel sem.

Sikeres űrszondák

1996-ra azért mégiscsak érdemes visszatekinteni. Hiszen akkor indultak (november 7-én és december 4-én) a Mars Global Surveyor és a Mars Pathfinder. Előbbi 1997. szeptember 12-én, utóbbi előbb, július 4-én ért a Marshoz. Az MGS feladata gyakorlatilag megegyezik a Mars Observerrel, pluszként a reléállomás feladatkörének is meg kellett felelnie. Programját azóta is töretlenül teljesíti, hiszen még e sorok írásakor is működik. A Global Surveyor (elsőként a Mars-szondák közül) légköri fékezés segít-ségével állt közelítőleg körpályára.
Az MPF érkezését már nem élhette meg a kiváló csillagász és ismeretterjesztő Carl Sagan. Tiszteletére a leszállóegységet Carl Sagan Memorial Stationnak nevezték el. A Pathfinder magával vitte a Sojourner nevű marsjárót is. A "csomagoltan" tetraéder alakú szonda leszállása során közvetlenül lépett a bolygó légkörébe (s nem volt anyaszondája). A légköri fékezést követően a szonda körül 24 darab ballon fúvódott fel, ami megvédte azt a becsapódás (leszállás) "ártalmaitól". Az emlékállomás főleg a felszínközeli légkört tanulmányozta és fotózott, míg a talajelemzés a Sojourner fel-adata volt. A program rendkívül sikeresen, minden feladatát teljesítve ért véget.
A két szonda sikere után a NASA bejelentette, hogy ezentúl kétévente küld egy keringő és egy leszálló egységet, 2005-ben pedig már visszatérő, mintavevő egységet indítanának. A projekt a Mars Surveyor nevet kapta. Ám a Mars Surveyor '98 űr-szondáinak már tárgyalt balsikere után a programot teljesen átalakították. A 2001-es ablakban csak egy keringő egység indítására került sor, 2003-ra pedig két marsjáró küldését irányozták elő. A mintahozatal lehetséges dátuma jelentősen kitolódott.
Azért emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy miként az 1996-os orosz kudarc mellett is volt sikeres űrszonda, úgy az 1998-99-es ablak során is indult egy különleges szonda: az első japán Mars-szonda, a Nozomi. A kilövésre a japán halá-szok tiltakozása miatt 1998. július 4-én került sor (ti. a hordozórakéta a vízbe esett vissza, s zavarta volna a halak ívását). Többszörös Hold és Föld melletti hintamanővert követően kezdődött a bolygóközi út. Egy váratlan hiba folytán azonban nem sikerült tartani az útirányt, de a kapcsolat nem szakadt meg. A Nozomi Nap körüli pályára állt. De ott sem tétlenkedik, egyik legutóbbi mérése a bolygóközi hélium eloszlásának vizsgálata volt. Várhatóan 2004-ben érkezik meg végső céljához; Mars körüli pályára állva főként a mágneses teret, a napszél hatásait fogja tanulmányozni.

A Carl Sagan Memorial Station (előtérben a Sojourner keréknyoma)

2001. április 7-én sikerrel startolt a 2001 Mars Odysseynek elnevezett űrszonda. Bár kamerái nem biztosítanak olyan jó felbontást, mint a Global Surveyoréi, de legfőbb feladata nem is a fotózás, hanem a Mars vízkészlete utáni nyomozás. Feladatát jelenleg is sikerrel teljesíti.

2003 több szempontból is a Mars éve. Három űrszonda indul a Mars felé, ezek közül kettő már úton van. Az első európai szonda, az élet után is kutató Mars Express június 2-án, a Mars Exploration Rover-1 (Spirit) pedig június 10-én startolt. A Mars Exploration Rover-2 (Opportunity) indításán június 25-ére tervezik. A Mars Express feladata a pályára állás, s egy élet után is kutató leszállóegység, a Beagle-2 felszínre juttatása. (A "Beagle-1" alatt azt hajót kell érteni, amivel Darwin is utazott az evolúció-elmélet megsejtésekor.) A két marsjáró a Pathfinderhez hasonló módon ér majd talajt. A szondák érkezése 2004 januárjában várható.

A jövő küldöttei

A Marshoz eddig szondát küldött országok közül talán Japán az egyetlen, amelyik jelenleg nem tervez további űreszközt indítani a Mars felé. Legkidolgozottabb terveik az amerikaiaknak és az európaiaknak vannak, de az oroszok, sőt, a kínaiak is foglalkoznak a Mars-kutatás gondolatával. Olyannyira, hogy már a Marsz-8 kudarca után nem sokkal felmerült a Fobosz-program felújítása, bár az erre vonatkozó részletes terveket csak pár éve tárták a nagyközönség elé. A 2005-ben indítani tervezett (bár valószínűleg később induló) Fobosz-3 (vagy Fobosz-Grunt) expedíció mintát hozna a már többször is körbeudvarolt hold felszínéről.
Az ESA (vagy akár külön a francia CNES) is tervezi az újabb szondákat: keringő és leszálló egységeket. 2007-ben indulhatna (amerikai együttműködésben) a Mars NetLander, illetve a Mars körüli "információs hálózatot" kiépítő, több kisebb szondából álló Mars Micromissions sorozat keringő tagjai.
Az USA 2005-ben tervezi indítani a Mars Reconnaisance Orbiter szondáját, ami fedélzeti teleszkópja (mint kamera) segítségével minden eddiginél nagyobb felbontású (néhány deciméteres!) képeket készítene. Ezt követően kerülne sor a Mars Scout program keretében a még kisebb, még olcsóbb (s remélhetőleg még jobb) szondák indítására. Jelenleg úgy tűnik, ezek az alábbi missziók lennének: A SCIM (Sample Collection for Investigation of Mars) szonda tulajdonképpen egy lövedék, ami a Mars légkörén áthatolva légköri mintát gyűjtene, amit egy kis kapszulában eljuttatna a Földre. A Marvel (Mars Volcanic Emission and Life Scout) szonda az életlehetőségek után is kutató keringő egység. Az ARES (Aerial Regional-scale Environmental Survey) űrszonda egy repülőgép, ami eredetileg már 2003-ban (a Wright fivérek repülésének 100. évfordulójára) elindult volna. Az ARES a Mariner-völgy fölött repülne el, s közben méréseket végezne, képeket készítene. Végül szintén 2007-ben indítanák a korábban 2001-re tervezett leszállóegységet, az eredetileg Mars Surveyor 2001 Landernek nevezett, új nevén Phoenix szondát. A Phoenix építését ugyanis már el-kezdték, amikor programját törölték (elhalasztották). Így a további építési költségek az évek folyamán megoszlanak, s egy sor újabb fejlesztést lehet véghez vinni.

Az első lépések a Marson

A Hold esetében a sikeres leszállást visszatérő, mintahozó egységek követték. Ezután élőlények közelítették meg kísérőnket, majd az ember következett. A Mars meghódítása rendkívüli biztonsági igényei miatt mindenképpen szükségessé teszi a vissza-térés begyakorlását, sőt, az élőlények küldése is megfontolandó. Ugyanis a bolygóközi térben, a Mars körül, és Marson sem védi az űrhajósokat mágneses tér a főként Napból érkező töltöttrészecske-sugárzással szemben.

Kép a jövőből: bázis a Marson

Az Egyesült Államok elnöke, az idősebb George Bush 1989-ben ezeket mondta: "Meggyőződésem, hogy az Apollo-11 holdraszállásának 50. évfordulóján az amerikai zászlónak ott kell lobognia a Marson is." A sorozatos kudarcok egyre valószínűtlenebbé tették, hogy sikerül tartani a 2019-es határidőt, ami sokkal kevésbé határidő, mint a Kennedy-féle 1969-es volt. Jelenleg az USA nem is tervez Mars-utazást (legfeljebb a távoli jövő meghódítandó célpontjai között tartják számon a bolygót). Addig is, a kanadai Devon szigetén tovább folytatódik az élet egy szimulált Mars-bázison.

Kína bejelentette, hogy embert küld a Holdra. A hivatalos közlés szerint (a kö-zeljövőben) nem akarnak a Marsra menni, ám biztosra vehető, hogy az ország szíve-sen csatlakozna egy esetleges nemzetközi misszióhoz. (Így tenne talán Japán is, amelyik -korábban úgy tűnt- egyik motorja lehet az ez irányú kutatásoknak.)

Kép a jelenből: földi "Mars-bázis" a kanadai Devon-szigeten

Sokáig úgy tűnt, Oroszország ragaszkodik leginkább az emberes Mars-programhoz. Épp az az állam, amelyiknek a legkevesebb pénze van rá. Az oroszok bejelentették, hogy 2015-ben elindulhat az első orosz űrhajó. Legalábbis akkor orosz, ha senki sem csatlakozik a programhoz. Ez esetben a NASA számításainál tízszer kevesebb pénzt szánva a programra, egy rövid látogatás erejéig háromszemélyes űrhajót juttatnának el a vörös bolygóhoz.
A Mars-program motorjává ezúttal Európa lépett elő, meghirdetve az Aurora pro-jektet, melynek célja a Naprendszer (ezen belül a Hold és a Mars) űrszondás megismerése a következő 30 évben, a program zárásaként pedig úgy 2030 körül lehetővé válna az első lakómodul indítása a Marsra. (Ekkor még legénység nélkül, majd mennének az űrhajósok is.) Az Aurora első Mars-szondája az ExoMars terv keretében 2005-ben induló Pasteur űrszonda lenne. Az európaiak meghirdették ugyan a programot, de nem csak egyedül szeretnék végrehajtani: szívesen látnának más országokat is (pl. az Egyesült Államokat) a fejlesztésekben. Az oroszok már a szerződést is aláírták a programhoz való csatlakozásukról.

HORVAI FERENC